Fogalmam se volt, hogy lehet ilyet valaha is tanulni, viszont nagyon megörültem a lehetőségnek. Nem tudtam ki ő, csak azt, hogy a Duna TV-ből van ( akkor még onnan volt). Ránézésre amolyan „filmes fazonnak tűnt”, a nagy feketés haj, a kerek sötétes szemüveg, az ing, és az általában fekete farmernadrág úgy hatott, mint valamilyen „meg nem beszélt egyenruha.” Először tanár, máskor szombati „dunatévés fazon”, néha szigorú filmesztéta, végül pedig – egyszer az íróasztalára pillantván, meglátva kislányának képeit – ember lett a szememben. És azoknak a szombat délelőtti, Duna TV-ben eltöltött média óráknak volt egy varázsa, nem csak filmes szempontból, hanem más olvasatban is: 18 évesen ott ültem egy hatalmas, működő gépezet legbensőjében, egy emberrel, aki készségesen mutatta meg mindazt, mely később az életemmé vált. Pölöskey „Steve” István egy filmes őrült volt. A csendes fajta, de mégis nyughatatlan, aki mindig kezdeni akart valamit az életével, aki nem félt a kihívásoktól. "Patyomkin páncélos", "Andalúziai kutya", a "Párbaj" – csak néhány film azok közül, melyet valószínűleg soha sem néztem volna meg Steve ajánlása nélkül. István lehetőséget adott arra, hogy ne csak azt tudjuk mondani egy filmre, hogy „jó” vagy „rossz”, hanem hogy lássuk, és értsük azokat a vizuális eszközöket, amelyek a szalagra kerültek, hogy nem feltétlenül unalmas egy párbeszéd nélküli, egy órás film, hogy lehet élvezhető egy szürrealista mozgókép. De állj!
Ha őszinte akarok lenni, akkor akad itt egy „rossz” dolog is. Finnyás lettem. Nem tudok már akármire beülni egy moziba. Miért mondom ezt? Mert ez az amit magamban tartok, ez az amit el nem eresztek, ez az amikor arra gondolok, hogy ő már nincs többé. Az elvesztése óta eltelt két hónap is kevés volt ahhoz, hogy ezt magamban képes legyek tudatosítani.
