Azt hittem bánt, azt gondoltam ő rossz: és féltem, mert tartottam az ismeretlentől. Tudom, hogy világunkban személye egyértelműen a feketeséggel van azonosítva, ő az, akitől félünk. A gonosz, a rossz, a pusztulás, a vég. Ő az, akivel a találkozás elkerülhetetlen.
Most apám macskáját vitte el. S, ha nem mondja, akkor is tudom itt volt. Elmondása szerint a macska már este beleszenderült a vízbe. Gyógyíthatatlan betegsége volt, legalább is ez az orvosi magyarázat. Bár este még felébredt, tudtam, másnap már nem fog. Arra gondoltam, ez még mindig kellemesebb, mint autópályán meghalni.
A halál legnagyobb hibája az, hogy képtelen észrevétlen maradni. Bele szokott a kis szerepébe, tudja, hogy félnek tőle, mitizálják, démonizálják. Az aggódók között ő oly csendben jár, hogy fagyos érintésén kívül szinte semmit sem lehet érezni a levegőben. Csak a szagot. A jellegzetes, megmagyarázhatatlan halál szagot, mely kisebb, zárt térben érezhető leginkább. Ha jól emlékszem erre is volt tudományos magyarázat. Valami olyasmit mondtak, hogy amikor egy test kimúlik, akkor „illatok szabadulnak fel”.
Ezeket éreztem én is három éve, amikor a számomra legkedvesebb kutyám szívnagyobbodásban, hosszú szenvedések között elmúlt. Egy átlagos nap volt, egy átlagos délelőtt. Matyi önkívületi állapotban zihálni kezdett az ágyon. Először azt gondoltam, ez ugyanaz a roham, ami már két hete gyötri. Besétáltam a szobába és éreztem a szagot. A kutya az ágyon küzdött a halál folytásávával, amikor az orromat megcsapta az a tipikus szag. És a halál egy mondatot intézett hozzám. Mintha azt mondta volna: „ő már az enyém, nem tudsz mit tenni!” Elkapott a sírógörcs és nem tudtam többet visszamenni a szobába. El akartam menekülni, messze menni, elbújni az egész helyzet elől.
