Holott azért kár lenne pár tejfeles szájú gyerek (értsd: filmkritikus) ízlésére bízni magunkat. Kissé megkésett filmkritikánk tanulsága: nem mindig válnak igazzá az elõítéletek, a Marley meg én nem egy újabb kutyás giccs. John (Owen Wilson) és Jenny (Jennifer Aniston) friss házasok, a tél elõl menekülve Floridába költöznek. John karrierjét kezdõ riporter, akinek egyelõre nem jut semmi egyéb, csak tudósítás a kiégett szemeteskukákról. Jenny szintén újságíró, mégpedig olyasvalaki, akinek már oldalakat tartanak fenn egy napilapban. Egy baráti tanácsra hallgatva a férfi feleségének ajándékoz egy csöpp labradort, Marley-t.
Azonban fogalmuk sincs hogyan kell nevelni egy kutyát, akiben ezért a vezérhím szerep egészen mély gyökereket ereszt. John egyszer csak úgy érzi képes lesz arra, hogy bébit vállaljanak. Lelki támaszban nem is lesz hiány, fõnöke elegendõ cinizmussal vértezi fel gyermeke megszületése elõtt. Marley viszont gondoskodik arról, hogy valami kellõképpen mindig szét legyen bontva. John ihletet kap és örömmel ír napról-napra, azokról az élményekrõl amiket kis családja, illetve Marley okoz. Karrierje szárnyakat kap, és a második gyermek érkezésekor úgy döntenek, hogy egy nagyobb házba költöznek. John elõtt megnyílik az út, de elõször nem fogadja el Philadelphiában a riporteri állást, végül a harmadik bébi érkezése után még is úgy dönt, azt teszi, amire mindig is vágyott: tudósító lesz. Hamar kiderül azonban, hogy ez nem neki való, mert ebben a mûfajban nem adhatja ki saját magát, nem írhatja le Marley és családja életének boldog-boldogtalan mozzanatait. Mire válthatna, azonban észre kell vennie, hogy lehet elveszíti azt aki valaha az ihletet adta.
A Marley meg én körülbelül 15 évet ölel fel és egészen a házasság elsõ napjától követi végig a John és Jenny életét, akik lényegébe végig alárendelt szerepben mozognak Marley-vel szemben. Édes-keserû helyzet ez, hiszen amennyire képes fenekestül felfordítani a lakásukat, vagy éppen a kutyastrandot, annyira képes Jennyt érzelmileg támogatni az elsõ elvetélésnél. A film óvatosan bánik a hangsúlyokkal, nem megy át komédiába és nem veszi el a történések élét egy-egy idióta poén, annyira komoly, mint amennyire komolynak kell lennie az adott helyzetben, azaz törekszik az életszerûségre.
Persze, azzal ne is törõdjünk mennyire valóságos állapot itthon az, hogy egy kezdõ újságíró olyan karriert csinál, hogy három gyerekre, két autóra és egy hatalmas házra telik majd a fizetésébõl, de mondjuk azt, hogy legalább az USA-ban lehetséges ez. Azok az állatbarátok, akik mellett felnõtt már legalább egy kutya mindenképpen képesek lesznek átérezni a történéseket, és Egyesült Államok ide vagy oda, a filmben bekövetkezõ törvényszerû jelenetet mindenképpen át fogjuk élni, hiszen saját magunkat fogjuk látni, bár biztosan állítom ez az érzés talán az egész filmet végigkíséri.
A kutya-ember viszonyát Hollywood sokféleképpen próbálta már értelmezni. A klasszikus rendõrkutyás-mulatságok, a hõsies Lassie és többiek sem képesek arra, amire ez a film: a látszólag unalmasnak tûnõ, mindennapi életünkben részét képezõ történések mellett látni a jelentést, észrevenni a tartalmat. Marley meg én sem tökéletes, hiszen elõvehetnénk most azokat a hibákat amelyek néhol zavaróak, de ezt hagyjuk meg azoknak a kritikusoknak, akik csak a nyersanyagot látják benne.
A filmrõl eleget elmond, hogy gyakorlatilag másfél hónapig vezette a magyar toplistát, ez a Valami Amerika 2. után azért teljesítmény. Azért szólunk: olyanok akik frissen vesztették el kedvenc ebüket, vagy még nagyon mélyen él bennük egy háziállatuk csak erõs idegzettel üljenek be, hiszen annyi vidám jelenet mellett azért lesz egy, ahova sok zsebkendõ kell majd.
